-Jó-jó, hallom! Gyere be! - üvöltöttem túl anyám hangos kopogását.
Nem hittem a szememnek. Anyu, talán életében először, bűnbánó arcot vágva lépett be.
-Bocsánat! Felébresztettelek? - kérdezte szomorúan.
-Ami azt illeti, csak szundítottam picit, szóval igen, de nem gond.. - mondtam neki elég furcsán, de szerintem ezt ő is láthatta. Még mindig nem értettem mi ez az egész. Egy ideig farkasszemet néztünk, míg végül leült mellém az ágyra.
-Tudod.. Nem direkt csinálom ezt. Nem szándékosan vagyok veled olyan, amilyen, egyszerűen ezt tanultam el otthon. Soha sem értettem, anyám miért nem szeret engem, mindig lázadtam, megfogadtam magamnak, hogy sosem leszek ilyen a saját gyerekemmel. De nem sikerült. Szörnyű anya vagyok... - arcát a kezei közé temette, és úgy beszélt tovább. - Amikor 15 éves voltam, azt mondta nekem, csináljak amit akarok. Semmihez nem járul hozzá, és örüljek annak, ha enni egyáltalán kapok. Apuval emiatt persze rendesen összevesztek, hiszen apa legalább érző lény volt, anyu meg leginkább egy hüllőhöz hasonlítható, szívtelen, mások szeretetét és bizalmát kihasználó nő.
Tátott szájjal bámultam anyámat. Fogalmam sem volt róla, hogy hová tűnt az a nő, aki egy órája még bőszen üvöltözött velem az ebédlőben. Olyan volt, mint egy jó barátnő, aki épp a segítségemre szorul; sebezhető volt, szomorú, és egyáltalán nem szikrázott a szemében a düh, ami oly sokszor fellelhető volt nála.
-Meglepődtél, mi? - kérdezte anyám.
-Hát, szóhoz sem jutok. Nem gondoltam volna, hogy ilyen mély okai vannak annak, hogy így szoktál velem viselkedni.. - mondtam neki rezzenéstelen arccal.
-Diana, nézd, sajnálom! Kiskoromban azt hittem, mintaszülő leszek. Reméltem, hogy sosem ragad rám át az a kegyetlen modor, amit anyám képviselt. Mégis, nézd meg mi lettem.. Egy szörnyű ember. - nézett maga elé szomorúan.
-Anyu, nyugodj meg! Nem vagyok haragtartó típus. Se kiskoromban, se tiniként nem voltam az. Viták után azért megyek általában ki az udvarra, hogy kiszellőztessem a fejemet.. Ez nálam elég ahhoz, hogy elfelejtsem, ki mit művelt velem pár órával ezelőtt. - néztem rá együttérző fejjel.
-Megígérem, hogy innentől nincs vita. Nincs felesleges leszólogatás. Normális anya leszek.. Hiszel nekem, ugye? - kérdezte reményekkel teli arckifejezéssel.
-Persze-persze, hiszek neked! - vigyorogtam rá. Anyu elmosolyodott, és megölelt.
-Jólvan, kincsem! Akkor tovább nem is zavarlak.. Aludj nyugodtan. - mosolygott rám.
-Jó éjszakát! - mondtam.
-Jó éjt, neked is! - mosolygott továbbra is.
Elmentem lezuhanyozni, fogat mostam, utána elterültem az ágyamon. Még mindig a történteken gondolkoztam. Hogy lehetséges, hogy 19 évig gonosz volt velem, és most ébredt rá arra, mit csinál? De még mindig jobb, mint a semmi. Viszont most legalább boldog leszek... Legalább helyrejön a kapcsolatunk. Remélem minden rendben lesz.. Gondolkodás közben szépen-lassan elaludtam. Sokszor felébredtem éjszaka, kínzó rémálmok gyötörtek..
Nem hittem a szememnek. Anyu, talán életében először, bűnbánó arcot vágva lépett be.
-Bocsánat! Felébresztettelek? - kérdezte szomorúan.
-Ami azt illeti, csak szundítottam picit, szóval igen, de nem gond.. - mondtam neki elég furcsán, de szerintem ezt ő is láthatta. Még mindig nem értettem mi ez az egész. Egy ideig farkasszemet néztünk, míg végül leült mellém az ágyra.
-Tudod.. Nem direkt csinálom ezt. Nem szándékosan vagyok veled olyan, amilyen, egyszerűen ezt tanultam el otthon. Soha sem értettem, anyám miért nem szeret engem, mindig lázadtam, megfogadtam magamnak, hogy sosem leszek ilyen a saját gyerekemmel. De nem sikerült. Szörnyű anya vagyok... - arcát a kezei közé temette, és úgy beszélt tovább. - Amikor 15 éves voltam, azt mondta nekem, csináljak amit akarok. Semmihez nem járul hozzá, és örüljek annak, ha enni egyáltalán kapok. Apuval emiatt persze rendesen összevesztek, hiszen apa legalább érző lény volt, anyu meg leginkább egy hüllőhöz hasonlítható, szívtelen, mások szeretetét és bizalmát kihasználó nő.
Tátott szájjal bámultam anyámat. Fogalmam sem volt róla, hogy hová tűnt az a nő, aki egy órája még bőszen üvöltözött velem az ebédlőben. Olyan volt, mint egy jó barátnő, aki épp a segítségemre szorul; sebezhető volt, szomorú, és egyáltalán nem szikrázott a szemében a düh, ami oly sokszor fellelhető volt nála.
-Meglepődtél, mi? - kérdezte anyám.
-Hát, szóhoz sem jutok. Nem gondoltam volna, hogy ilyen mély okai vannak annak, hogy így szoktál velem viselkedni.. - mondtam neki rezzenéstelen arccal.
-Diana, nézd, sajnálom! Kiskoromban azt hittem, mintaszülő leszek. Reméltem, hogy sosem ragad rám át az a kegyetlen modor, amit anyám képviselt. Mégis, nézd meg mi lettem.. Egy szörnyű ember. - nézett maga elé szomorúan.
-Anyu, nyugodj meg! Nem vagyok haragtartó típus. Se kiskoromban, se tiniként nem voltam az. Viták után azért megyek általában ki az udvarra, hogy kiszellőztessem a fejemet.. Ez nálam elég ahhoz, hogy elfelejtsem, ki mit művelt velem pár órával ezelőtt. - néztem rá együttérző fejjel.
-Megígérem, hogy innentől nincs vita. Nincs felesleges leszólogatás. Normális anya leszek.. Hiszel nekem, ugye? - kérdezte reményekkel teli arckifejezéssel.
-Persze-persze, hiszek neked! - vigyorogtam rá. Anyu elmosolyodott, és megölelt.
-Jólvan, kincsem! Akkor tovább nem is zavarlak.. Aludj nyugodtan. - mosolygott rám.
-Jó éjszakát! - mondtam.
-Jó éjt, neked is! - mosolygott továbbra is.
Elmentem lezuhanyozni, fogat mostam, utána elterültem az ágyamon. Még mindig a történteken gondolkoztam. Hogy lehetséges, hogy 19 évig gonosz volt velem, és most ébredt rá arra, mit csinál? De még mindig jobb, mint a semmi. Viszont most legalább boldog leszek... Legalább helyrejön a kapcsolatunk. Remélem minden rendben lesz.. Gondolkodás közben szépen-lassan elaludtam. Sokszor felébredtem éjszaka, kínzó rémálmok gyötörtek..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése