~ 4. rész • Unalmasnál is unalmasabb órák ~

Az egész napom heverészéssel, TV nézéssel, olvasással, és evéssel telt.
Most, így estefele viszont előjött a rossz közérzetem.. Az egész napomat ellustultam, ideje már felöltözni és lemenni kutyát sétáltatni.
Gyorsan kiszaladtam a fürdőszobába, rendbe tettem az arcomat, kifésültem a hajamat, majd felöltöztem. Megfogtam a kutya pórázát, füttyentettem egyet, és Joker máris ott termett előttem. Mosolyogva szóltam hozzá:
- Szép vagy, mondhatom! A póráz csörgését meghallod, de ha hívlak, az istenért sem vagy képes megmozdulni! - magyaráztam neki egyre nagyobb mosollyal az arcomon.
Joker válaszként ugatott egyet, majd elkezdett ide-oda ugrálni, jelezvén, hogy idő van, indulni kéne. Szóltam anyunak, hogy nem sokára jövök, ezután rátettem a kutyára a pórázt. Ahogy kiléptem az ajtón, megcsapott a hideg. Előjött az amolyan "ajaj, lassan tél van.. ajaj, akkor lassan Karácsony! HAJAJ, nem kéne bevásárolni?" érzés.
Joker vidáman ugrándozott előttem, mint egy szelíd bárányka. Vicces, hogy pont az 50 kilós, kan rottweiler kutyám képes ilyenekre. Lassan sétálgattunk, de végül kiértünk "A Parkba", arra a helyre, ami az én szívemhez nagyon közel áll. Itt elengedhettem Joker-t, és míg ő vidáman szaladgált, én leültem egy padra. Próbáltam feleleveníteni a régi emlékeket, de sokat nem kellett törnöm magam, hisz jöttek azok maguktól is.. Az első kép, ami felderengett lelki szemeim előtt, az körülbelül 6 éves koromban lehetett. Anyuval fogócskáztam a friss füvön, és a nagypapám fotózott minket. A soron következő emlékek közül a második, ami eszembe jutott, az az volt, amikor Papával boldogan homokoztunk, csúszdáztunk és labdáztunk a Park játszótéri részén. Emlékszem, a nagymamám ilyenkor mindig leült erre a padra, amin most én ülök, és angolosan iszogatta a gőzölgő teáját. A nosztalgiázásból Joker és egy másik kutya ébresztett fel. Féltem, hogy valami fog történni, de szerencsére csak szagolgatták egymást, majd a másik kutyus továbberedt a gazdája után. Ekkor eldobtam Joker labdáját, ő utána szaladt, lefeküdt és elkezdte rágcsálni. Elővettem a telefonomat, majd hosszas keresgélés után megtaláltam a fülhallgatómat is. Mivel sötét volt, így negyed óráig elszórakoztam ezen kettő összekapcsolásával, de amikor sikerült, végre hallgathattam zenét. Sorra jöttek a depressziósnál depressziósabb zenék, én meg újra átértékeltem magamban az életem értelmét, mire rájöttem, hogy mennyire elsínylettem.. Pedig kiskoromban annyira boldog ember voltam. Sok barátom volt, mindig játszottunk, még felsőben is elvoltunk.. Igaz, gimnáziumban már sokat romlott a helyzet. Ahol először kezdtem, egy rettentően sznob társaság volt, és elhitettek velem olyan dolgokat magamról (bizony-bizony, magamról!), amik egyáltalán nem voltak igazak. Pl. csöppnyit sem vagyok egy hájas disznó, kicsit sem vagyok igénytelen, és ha nem is olyan különlegesen szép az arcom, de annyira ronda azért nem vagyok.. Legalábbis, remélem mások nem így gondolják. Aztán, amikor rettenetesen összetörtem miattuk, átmentem egy másik gimibe. Itt mindenki kedves volt velem, találtam barátokat, sőt, az önbizalmam is helyreállt. Viszont volt pár srác, akik rendszeresen zaklattak.. Ezek mellett természetesen ott volt anyu is, aki szinte "terrorizált", ha illik így kifejeznem magamat. Most viszont minden rendben.. Anyu jófej, gimibe már nem járok, igen, ezeken kívül egyedül vagyok. Talán ez a probléma.. Hát persze! Halálra unom magamat. A munkahelyemen az emberek taplók, legalábbis velem, egymással természetesen nem. Viszont, visszatérve anyura.. Mostanában olyan furcsa. Nem arra értem, hogy 19 év után végre megnyílt nekem, hanem leginkább arra, hogy olyan, mintha valamit nagyon titkolna. Ameddig ezen gondolatsereg felvonult az elmémben, rájöttem, hogy igazából odafagytam a padra. Joker még mindig el játszodozott a labdájával, de amikor felálltam és füttyentettem neki, azonnal odajött hozzám a labdával a szájában. Azt elvettem tőle, rátettem a pórázt, és átszellemülten ballagtunk hazafelé. Mivel kicsit elment az idő - körülbelül 22:45 lehetett már - amikor hazaértem, anyu már aludt. Halkan levettem a kabátomat és csizmámat, majd még csendesebben felbaktattam a szobámba, közben pedig az új kedvenc számomat dúdolgattam. A szám egyébként egy lassabb, inkább elgondolkodtatóbb kategóriába sorolható muzsika volt. Sokszor van ilyenekhez kedvem, főleg mostanában.. A mai nap alkalmával viszont rádöbbentem valamire: Magányos és furcsa vagyok. Nincsenek barátaim, se közeli ismerőseim, akikkel úgy jobban kijöhetnék. Csak anyám, és Joker. Még az apukámat sem ismertem. Biztos előre látta, milyen világi nyomorék lánya lesz - ezért ment el. Na jó, visszatérve az eredeti témára, ezen könnyen változtathatnék, ha mondjuk eljárnék klubbokba, koncertekre, nem? Meg kéne próbálni, hiszen veszteni valóm nem igazán van. Elmélkedve indultam a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzak és fogat mossak. Amikor a zuhanyzással végeztem, sikeresen elcsúsztam a vizes kövön, és szitkozódva keltem fel. Meglepődtem volna, ha a mai nap alkalmával nem történik velem semmi ilyesmi, így most már teljesnek érezhettem magamat.. Ami azt illeti, gazdagodtam egy sajgó hátsóféllel.. Fogmosás közben tovább siránkozhattam, míg végül meguntam magamat, és lefeküdtem aludni..

Bocsánatotokért esedezünk, hogy ez a rész talán több, mint egy hónapos késéssel érkezett, de ennek talán egyedül az az oka, hogy mindketten elfoglaltak vagyunk, de ahogy erőnk engedi, írjuk a következő részeket. Köszönjük a megértéseteket! :)

~3. Rész • Korai ébredés~

Az éjszakám hosszú volt. Túl hosszú. Mindenesetre nekem annak tűnt, mivel 5 nyugodt percem sem volt. Olyan rémképek jelentek meg előttem, amelyek nem hagytak nyugodni és forró lángokként perzselték amúgy is zsongó elmémet.
Hajnalban zihálva, verejtékezve és könnyes szemekkel ébredtem.
Pillantásom az ablakra kúszott és megláttam, hogy visszataszító köd veszi körül egész Holmes Chapelt. Az utcai világítás sűrű, már-már fagyos ködöt világított meg.
Benyomtam a gombot a telefonomon, hogy megnézzem az időt. 4:01. Fasza. Esélytelen, hogy jól kialudjam magam.
Mély levegőt vettem és a fejemre húztam a takarót, miután ittam az éjjeli szekrényemen álló hatalmas pohárból.
Igyekeztem visszaaludni, kevés sikerrel.
Semmiképpen nem tudtam visszalépni abba a tudattalan állapotba, amely annyira kellemes. Próbáltam számolgatni a sokak által ismert fehér báránykákat, akik kerítéseken ugrálnak át; sikertelenül. Próbáltam lassan lélegezni, közben valami lassú, altató hatású dalt dúdolgatni, de ez a kísérlet is sikertelenül végződött.
Értelmetlennek éreztem, hogy további kísérletekkel próbálkozzam. Feküdtem még egy darabig, majd felültem az ágy szélére. Pislogtam néhányat és ismételten megnyomtam a telefonom gombját. Az óra ezúttal 5:33-at mutatott. Felnyögtem és felálltam.
Lassú, öreges lépésekkel csoszogtam le a nappaliba a kis piros mamuszomban, ami a lábamon volt.
Nagy ásítások mellett csináltam magamnak kávét, majd a nappali felé vettem az irányt, ahol leültem a fotelba.
-Szia Diana - hallottam meg anyám hangját, amitől úgy megijedtem, hogy felpattantam a helyemről.
-Basszus! Csak te vagy? A frászt hoztad rám! - ültem vissza.
-Csak én. Hogy hogy ilyen korán fent vagy? - kérdezte csodálkozva. Még mindig olyan furcsa, hogy nem lekezelően beszél velem, hanem emberszámba vesz...
-Ugyan ezt a kérdést én is feltehetném neked. Amúgy valamiért már másfél órája ébren vagyok. Csak most jöttem le. Te? - folytattam a beszélgetést vele.
-Fáj a fejem - mosolygott rám halványan.
-Hozzak valami gyógyszert? - kérdeztem.
-Nem kell, köszönöm. Ezen nem segít semmi - pislogott gyengén.
Ezt nem értettem, de belül valami rosszat éreztem ezzel kapcsolatban.
-Ma nem kell bemennem dolgozni! De jóó! - dőltem hátra kényelmesen.
-Hogy hogy?
-Ma szabadságon van a főnök és úgy döntött, hogy mindenkit szabadságra küld. Szóval ma a munkahelyem is zarva. Jövő hét ilyenkor kell majd visszamennem dolgozni. Muhahaaa! - örültem magamnak.
-Nos, ez egy jó dolog kicsim - vigyorodott el anyu.
Belekortyoltam a kávémba és felsóhajtottam.
-Még életemben nem keltem fel magamtól ilyen korán - ásítottam.
-Nehogy azt hidd! Mikor csecsemő voltál sportot űztél abból, hogy hajnalba visítozni kezdtél és addig nem voltál hajlandó megnyugodni, mig nem adtam a kezedbe valami csörömpölős játékot, amit folyamatosan csörögtettél, és így én nem tudtam elaludni. Egy élmény volt - nevetett halkan.
-Legalább már kinőttem azt az időszakot - kuncogtam és ismét beleittam a kávémba.
Innentől egy darabig csak csöndben ültünk és néztünk ki a fejünkből.
A reggel, vagy hajnal további része pedig elég unalmasan telt. Végre nem volt egész napos kiabálás, veszekedés, csapkodás, stb.  Végre nyugalom volt és csöppet sem volt feszült a levegő köztem és anyám között.

Ne haragudjatok, hogy ilyen későn hoztam a részt, de elég sok bonyodalom tett közre mostanában.  Remélem tetszett a fejezet, én és Cloud pedig nagyon büszkék vagyunk arra, hogy már 9 rendszeres olvasónk, 4 kommentünk és több, mint 400 megjelenítésünk van.
Hálásan köszönjük, hogy ennyien olvastok! 
Reméljük, ez a rész is megért egy pár komit! :) 
xxSzikraa.♥* & Cloud

~2. rész • Amikor minden egy csapásra megvilágosodik~

-Jó-jó, hallom! Gyere be! - üvöltöttem túl anyám hangos kopogását.
Nem hittem a szememnek. Anyu, talán életében először, bűnbánó arcot vágva lépett be.
-Bocsánat! Felébresztettelek? - kérdezte szomorúan.
-Ami azt illeti, csak szundítottam picit, szóval igen, de nem gond.. - mondtam neki elég furcsán, de szerintem ezt ő is láthatta. Még mindig nem értettem mi ez az egész. Egy ideig farkasszemet néztünk, míg végül leült mellém az ágyra.
-Tudod.. Nem direkt csinálom ezt. Nem szándékosan vagyok veled olyan, amilyen, egyszerűen ezt tanultam el otthon. Soha sem értettem, anyám miért nem szeret engem, mindig lázadtam, megfogadtam magamnak, hogy sosem leszek ilyen a saját gyerekemmel. De nem sikerült. Szörnyű anya vagyok... - arcát a kezei közé temette, és úgy beszélt tovább. - Amikor 15 éves voltam, azt mondta nekem, csináljak amit akarok. Semmihez nem járul hozzá, és örüljek annak, ha enni egyáltalán kapok. Apuval emiatt persze rendesen összevesztek, hiszen apa legalább érző lény volt, anyu meg leginkább egy hüllőhöz hasonlítható, szívtelen, mások szeretetét és bizalmát kihasználó nő.
Tátott szájjal bámultam anyámat. Fogalmam sem volt róla, hogy hová tűnt az a nő, aki egy órája még bőszen üvöltözött velem az ebédlőben. Olyan volt, mint egy jó barátnő, aki épp a segítségemre szorul; sebezhető volt, szomorú, és egyáltalán nem szikrázott a szemében a düh, ami oly sokszor fellelhető volt nála.
-Meglepődtél, mi? - kérdezte anyám.
-Hát, szóhoz sem jutok. Nem gondoltam volna, hogy ilyen mély okai vannak annak, hogy így szoktál velem viselkedni.. - mondtam neki rezzenéstelen arccal.
-Diana, nézd, sajnálom! Kiskoromban azt hittem, mintaszülő leszek. Reméltem, hogy sosem ragad rám át az a kegyetlen modor, amit anyám képviselt. Mégis, nézd meg mi lettem.. Egy szörnyű ember. - nézett maga elé szomorúan.
-Anyu, nyugodj meg! Nem vagyok haragtartó típus. Se kiskoromban, se tiniként nem voltam az. Viták után azért megyek általában ki az udvarra, hogy kiszellőztessem a fejemet.. Ez nálam elég ahhoz, hogy elfelejtsem, ki mit művelt velem pár órával ezelőtt. - néztem rá együttérző fejjel.
-Megígérem, hogy innentől nincs vita. Nincs felesleges leszólogatás. Normális anya leszek.. Hiszel nekem, ugye? - kérdezte reményekkel teli arckifejezéssel.
-Persze-persze, hiszek neked! - vigyorogtam rá. Anyu elmosolyodott, és megölelt.
-Jólvan, kincsem! Akkor tovább nem is zavarlak.. Aludj nyugodtan. - mosolygott rám.
-Jó éjszakát! - mondtam.
-Jó éjt, neked is! - mosolygott továbbra is.
Elmentem lezuhanyozni, fogat mostam, utána elterültem az ágyamon. Még mindig a történteken gondolkoztam. Hogy lehetséges, hogy 19 évig gonosz volt velem, és most ébredt rá arra, mit csinál? De még mindig jobb, mint a semmi. Viszont most legalább boldog leszek... Legalább helyrejön a kapcsolatunk. Remélem minden rendben lesz.. Gondolkodás közben szépen-lassan elaludtam. Sokszor felébredtem éjszaka, kínzó rémálmok gyötörtek..

Közérdekű közlemény!

Bocsánat, amiért az új rész/részek késnek, Szikráéknál zűrök adódtak, nekem pedig kevés időm van, DE! Megpróbálom minél előbb befejezni a részt, és újba belekezdeni. Hálásan köszönöm a megértéseteket és a figyelmet!:)

Cloud

~1. Rész • Mindenek előtt.~

Október van. Október. Ez az a hónap, mikor a fákon már egyre kevesebb levél van, a talajt pedig ellepi a száraz, megsárgult és lehullott levelek tömkelege, amik minden egyes lépésnél idegesítően hangosan ropognak az ember lába alatt.
Miközben hazafelé tartottam a munkahelyemről azon agyaltam, mi értelme is van egyáltalán az ősznek. Hisz ilyenkor minden hihetetlenül lehangoló. A növények néhány hónapra, mintha kihalnának, az élet mindenhol látszólag lefagy. - Ezek mellett a gondolatok mellett bennem volt egy másik is.: Mi lesz, ha hazaérek? - Mivel édesanyámmal nem a legjobb a kapcsolatom, sőt konkrétan gyűlöljük egymást, gyanús volt, hogy ma is - mint minden nap - csúnya veszekedésbe fog torkollni a nyugodtnak indult délután.
A házunkba higgadtan, mégis félve léptem be. Vártam azt, hogy anyám megint nekem ugorjon a sértőbbnél sértőbb szavakkal, amik mély nyomot fognak bennem hagyni. Ismét.
-Itthon vagyok! - Jelentettem be hangosan és fekete szövetkabátomat felakasztottam.
-Késtél - hallottam meg anyám  megrovó hangját.
-Lehet. És? - vontam vállat, miközben helyet foglaltam az ebédlőben terebélyesedő, feketére lakkozott asztalnál.
-És? Mi az, hogy és?! - pattant fel a helyéről, és még a hangját is fölemelte.
-Hallod, 19 éves vagyok, ne szabd már meg, mit, mikor, és hogyan csináljak! - emeltem fel a hangomat én is.
-Velem te csak ne emeld fel a hangod! Nem vagy te senki érted?! SENKI! - ordította egyenesen az arcomba.
-Felfogtam eddig is, hogy csak arra voltam jó mikor megszültél, hogy segélyt kapj és pénzhez juthass, de, hogy még annyi rohadt anyai szeretet sincs benned, hogy annyit mondj, mikor hazajövök, hogy helló, azt nem gondoltam volna. Most komolyan, ez csak most tűnt fel nekem! - vágtam neki én is a remélhetőleg legbántóbb dolgot.
-Nos, kisasszony.. Mivel az este annyit sem aludtam, hogy legalább egy óráig tudjak működni egy liter kávé nélkül, most nincs kedvem odamenni, és jól képenvágni téged. De nagyon szívesen megtenném.
-Nahát, csoda, hogy most az egyszer megkímélsz a pofonoktól. Essek térdre, és imádkozzak előtted, vagy mi legyen? - kérdeztem unott fejjel.
-Nevetséges, hogy így próbálsz felnőttnek tűnni. - húzta gúnyos mosolyra a száját.
-Tudod mi a nevetséges? Az, ahogyan 19 éve bánsz velem. Engem okolsz amiatt, hogy az apám elhagyott téged, pedig rohadtul nem tehetek róla, hogy nem tudtok védekezni. Ez a viselkedés még egy serdülő kistinitől is gáz, nem hogy egy felnőtt nőtől! - mondtam neki tovább és tovább, de őt úgy tűnt, nem igazán érdekelte. Öt perc teljes csönd után úgy döntöttem, kimegyek levegőzni a kertbe. Felvettem a fekete szövetkabátom, kibaktattam, és belefeküdtem a hintaágyamba, amit még 5 éve szerelt fel nekem a nagypapám. Azóta sajnálatos módon elhunyt tüdőrákban, pedig úgy éreztem, hogy ő az egyetlen, aki valóban szeret engem.
Rengeteget szoktam agyalni azon, hogy vajon mivel is érdemeltem ki, hogy napról napra rosszabb az életem. Gondolom mondanom sem kell, hogy sosem jutok semmire ezzel kapcsolatban. Anyám ezek szerint ilyen, és bár mélységesen elítélem azokat a szülőket, akik csak az unatkozás elkerülése végett szülik meg a gyermekeiket, sajnos sok példa van erre is. Amikor fiatalabb voltam, alig vártam, hogy 18 éves legyek, leérettségizzek, hogy végre nagykorú legyek. Legfőbb célom az volt, hogy minél előbb szabaduljak, de ez sajnos a jelenlegi munkámmal lehetetlen. Mivel igazán egy barátom sincs, talán azért, mert anyám miatt kissé zárkózottabb gyerek voltam, ezért senkihez sem költözhetek.
Így, mivel még mindig hányavetett sorsomat élem, kezdek kicsit besokallni. Nem elég, hogy az egész eddigi életem egy nagy rakás szerencsétlenség volt, még a nagykorúvá válás után is sajnos szenvednem kell. Persze, az, hogy elmúltam 18, nem jelent semmit, hiszen sokan ekkor még a szülőknél laknak. Leginkább az a baj, hogy nem tudok menekülni. Váltsak munkahelyet? Na, majd talán ez lesz a következő lépésem.
Mivel már eléggé fáztam odakint, úgy döntöttem, inkább felmegyek a szobámba. Miután lassan felbaktattam a lépcsőn, átöltöztem otthoniba, és ledobtam magam az ágyamra. Picit elszundítottam, de felébresztett anyám, aki őrült módjára kopogott az ajtómon..

~Prológus

 Amikor az élet teljesen elpártol mellőled és látszólag minden egy nagy szerencsétlenség ebben az átkozott világban, akkor kapsz egy reményt. Egy reményt, amitől azt hiszed, minden rendben lesz. De lassacskán ez az egyetlen remény is, mintha csak egy édes-keserű délibáb lett volna elillan, savanyú nyomot hagyva maga után.
 Az új kezdet sosem könnyű. De nem is igazán elkezdeni nehéz. Mindig a folytatás ereszti a legnagyobb súlyokat az ember hátára. Belevágni valamibe, amit aztán nem fejezünk be rendesen, mi értelme van, nem igaz? 
 Ezért is nem nyírtam még ki magam. Nem fogom feladni az életemet még akkor sem, ha az a lehető legnyomorúságosabbra is sikeredett. Van akaraterőm ahhoz, hogy folytassam még, ha minden egyes mozdulatnál nehezebb és nehezebb is lesz az egész. 
 Csalódások, kétségek, hamis és igazi szerelem, a legváratlanabb események és fájdalmas történések...
 Ki húz álarcot igazi énjének eltakarása végett? Ki adja szemtől szembe a kezdetektől önmagát? Ki ver át és ki nézi csak azt, ami a te érdekeidben áll? 
 Ezt senki nem tudja. Bár, ha az ember megannyit szenvedett könnyű szerrel átlát azokon az embereken, akik rossz szándékkal közelítenek felé. De van, aki még őt is minden nehézség és bűntudat nélkül, kegyetlen kaméleonként téveszti meg. 
 Az ember kiszámíthatatlan. De vajon kiben lehet megbízni és ki az, akit a lehető legnagyobb távolságra kell elkerülni? 
 Talán sosem derül ki, de az is lehet, hogy hamarabb kiderül, mint arra számítunk.
 De csak olyanban bízhatsz, akit igazán ismersz...

Diana Margery Moore