~1. Rész • Mindenek előtt.~

Október van. Október. Ez az a hónap, mikor a fákon már egyre kevesebb levél van, a talajt pedig ellepi a száraz, megsárgult és lehullott levelek tömkelege, amik minden egyes lépésnél idegesítően hangosan ropognak az ember lába alatt.
Miközben hazafelé tartottam a munkahelyemről azon agyaltam, mi értelme is van egyáltalán az ősznek. Hisz ilyenkor minden hihetetlenül lehangoló. A növények néhány hónapra, mintha kihalnának, az élet mindenhol látszólag lefagy. - Ezek mellett a gondolatok mellett bennem volt egy másik is.: Mi lesz, ha hazaérek? - Mivel édesanyámmal nem a legjobb a kapcsolatom, sőt konkrétan gyűlöljük egymást, gyanús volt, hogy ma is - mint minden nap - csúnya veszekedésbe fog torkollni a nyugodtnak indult délután.
A házunkba higgadtan, mégis félve léptem be. Vártam azt, hogy anyám megint nekem ugorjon a sértőbbnél sértőbb szavakkal, amik mély nyomot fognak bennem hagyni. Ismét.
-Itthon vagyok! - Jelentettem be hangosan és fekete szövetkabátomat felakasztottam.
-Késtél - hallottam meg anyám  megrovó hangját.
-Lehet. És? - vontam vállat, miközben helyet foglaltam az ebédlőben terebélyesedő, feketére lakkozott asztalnál.
-És? Mi az, hogy és?! - pattant fel a helyéről, és még a hangját is fölemelte.
-Hallod, 19 éves vagyok, ne szabd már meg, mit, mikor, és hogyan csináljak! - emeltem fel a hangomat én is.
-Velem te csak ne emeld fel a hangod! Nem vagy te senki érted?! SENKI! - ordította egyenesen az arcomba.
-Felfogtam eddig is, hogy csak arra voltam jó mikor megszültél, hogy segélyt kapj és pénzhez juthass, de, hogy még annyi rohadt anyai szeretet sincs benned, hogy annyit mondj, mikor hazajövök, hogy helló, azt nem gondoltam volna. Most komolyan, ez csak most tűnt fel nekem! - vágtam neki én is a remélhetőleg legbántóbb dolgot.
-Nos, kisasszony.. Mivel az este annyit sem aludtam, hogy legalább egy óráig tudjak működni egy liter kávé nélkül, most nincs kedvem odamenni, és jól képenvágni téged. De nagyon szívesen megtenném.
-Nahát, csoda, hogy most az egyszer megkímélsz a pofonoktól. Essek térdre, és imádkozzak előtted, vagy mi legyen? - kérdeztem unott fejjel.
-Nevetséges, hogy így próbálsz felnőttnek tűnni. - húzta gúnyos mosolyra a száját.
-Tudod mi a nevetséges? Az, ahogyan 19 éve bánsz velem. Engem okolsz amiatt, hogy az apám elhagyott téged, pedig rohadtul nem tehetek róla, hogy nem tudtok védekezni. Ez a viselkedés még egy serdülő kistinitől is gáz, nem hogy egy felnőtt nőtől! - mondtam neki tovább és tovább, de őt úgy tűnt, nem igazán érdekelte. Öt perc teljes csönd után úgy döntöttem, kimegyek levegőzni a kertbe. Felvettem a fekete szövetkabátom, kibaktattam, és belefeküdtem a hintaágyamba, amit még 5 éve szerelt fel nekem a nagypapám. Azóta sajnálatos módon elhunyt tüdőrákban, pedig úgy éreztem, hogy ő az egyetlen, aki valóban szeret engem.
Rengeteget szoktam agyalni azon, hogy vajon mivel is érdemeltem ki, hogy napról napra rosszabb az életem. Gondolom mondanom sem kell, hogy sosem jutok semmire ezzel kapcsolatban. Anyám ezek szerint ilyen, és bár mélységesen elítélem azokat a szülőket, akik csak az unatkozás elkerülése végett szülik meg a gyermekeiket, sajnos sok példa van erre is. Amikor fiatalabb voltam, alig vártam, hogy 18 éves legyek, leérettségizzek, hogy végre nagykorú legyek. Legfőbb célom az volt, hogy minél előbb szabaduljak, de ez sajnos a jelenlegi munkámmal lehetetlen. Mivel igazán egy barátom sincs, talán azért, mert anyám miatt kissé zárkózottabb gyerek voltam, ezért senkihez sem költözhetek.
Így, mivel még mindig hányavetett sorsomat élem, kezdek kicsit besokallni. Nem elég, hogy az egész eddigi életem egy nagy rakás szerencsétlenség volt, még a nagykorúvá válás után is sajnos szenvednem kell. Persze, az, hogy elmúltam 18, nem jelent semmit, hiszen sokan ekkor még a szülőknél laknak. Leginkább az a baj, hogy nem tudok menekülni. Váltsak munkahelyet? Na, majd talán ez lesz a következő lépésem.
Mivel már eléggé fáztam odakint, úgy döntöttem, inkább felmegyek a szobámba. Miután lassan felbaktattam a lépcsőn, átöltöztem otthoniba, és ledobtam magam az ágyamra. Picit elszundítottam, de felébresztett anyám, aki őrült módjára kopogott az ajtómon..