~Prológus

 Amikor az élet teljesen elpártol mellőled és látszólag minden egy nagy szerencsétlenség ebben az átkozott világban, akkor kapsz egy reményt. Egy reményt, amitől azt hiszed, minden rendben lesz. De lassacskán ez az egyetlen remény is, mintha csak egy édes-keserű délibáb lett volna elillan, savanyú nyomot hagyva maga után.
 Az új kezdet sosem könnyű. De nem is igazán elkezdeni nehéz. Mindig a folytatás ereszti a legnagyobb súlyokat az ember hátára. Belevágni valamibe, amit aztán nem fejezünk be rendesen, mi értelme van, nem igaz? 
 Ezért is nem nyírtam még ki magam. Nem fogom feladni az életemet még akkor sem, ha az a lehető legnyomorúságosabbra is sikeredett. Van akaraterőm ahhoz, hogy folytassam még, ha minden egyes mozdulatnál nehezebb és nehezebb is lesz az egész. 
 Csalódások, kétségek, hamis és igazi szerelem, a legváratlanabb események és fájdalmas történések...
 Ki húz álarcot igazi énjének eltakarása végett? Ki adja szemtől szembe a kezdetektől önmagát? Ki ver át és ki nézi csak azt, ami a te érdekeidben áll? 
 Ezt senki nem tudja. Bár, ha az ember megannyit szenvedett könnyű szerrel átlát azokon az embereken, akik rossz szándékkal közelítenek felé. De van, aki még őt is minden nehézség és bűntudat nélkül, kegyetlen kaméleonként téveszti meg. 
 Az ember kiszámíthatatlan. De vajon kiben lehet megbízni és ki az, akit a lehető legnagyobb távolságra kell elkerülni? 
 Talán sosem derül ki, de az is lehet, hogy hamarabb kiderül, mint arra számítunk.
 De csak olyanban bízhatsz, akit igazán ismersz...

Diana Margery Moore